Interjú:
Csortos Szabó Sándor

Eheti interjúnk alanya Csortos Szabó Sándor fotós volt, akitől - többek között - azt is megtudjuk, hogyan ragadta magával az állóképen kívül a mozgókép is.

- Eredeti végzettsége belsőépítész. Mi vezette mégis a fotográfia felé?

Hét évesen kaptam egy fényképezőgépet a szüleimtől. A mai napig megvan, egy Szmena 8 típusú, nagyon egyszerű, orosz szerkezet volt. Viszont lehetett vele képeket csinálni, ami lenyűgözött. Rengeteg fotót készítettem, mindenféléket megörökítettem, ami a környezetemben élt és mozgott. Ezekből a képekből néhányat a mai napig őrzök, hát, mit mondjak, nagyon vicces képek. Igazi amatőr fotók, hol egy láb hiányzik, hol egy fej. De valami ekkor kezdődött.

Azután amikor 14 éves lettem, a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba jelentkeztem, grafika szakra. De nem erre a szakra vettek fel, hanem a bútorrestaurátorra. Ettől függetlenül, a Képző Gimiben is fotóztam a saját örömömre, nem is keveset. Érettségi után tovább mentem az Iparművészetire, a belsőépítész szakra. De végig azt éreztem, hogy nem a helyemen vagyok, hogy talán mást kellene csinálnom. És amikor harmadéves voltam, elgondolkodtam azon, hogy jelentkeznem kellene a Színház és Filmművészetire, operatőrnek.

Végül nem jelentkeztem, mert nem mertem a szüleim elé állni, hogy bocs, nem még egy évig, hanem még legalább háromig kellene finanszíroznotok az egyetemi képzésemet, az albérletemet, stb. Így hát maradtam az Iparon, de a fotózás tovább kísértett. Még diplomamunkának is azt a feladatot kaptam, hogy tervezzem meg az André Kertész Emlékházat, Szigetbecsére. És hat évvel később, 1991-ben, már mint gyakorló belsőépítész, a kecskeméti Fotográfiai Múzeum installációját tervezhettem, egy kollégámmal közösen. Ez el is készült, és ami ma a múzeumban látható, az az én munkám is. Ez a múzeum volt az utolsó belsőépítész munkáim egyike, mert ezt követően abbahagytam a tervezést, és fotózni kezdtem, hivatásszerűen.

- Nem csak a fotózás világa ragadta magával, de televíziós műsorok producereként, és rendezőként is dolgozott. Hogyan lett az állóképek mellett mozgókép szerelmese?

Az, hogy a fotózással, mint kenyérkereső munkával felhagytam, annak köszönhető, hogy a lapot, amelyiknek dolgoztam, eladták, bekerült az egykori Postabank sajtóportfoliójába. A munkatársak nagy részének felmondtak, és én is állást kerestem. Egy reklámügynökséghez kerültem, ahol csak azt tudták rólam, hogy a sajtóban dolgoztam, így hát felvettek szövegírónak. Ez még 1995-ben volt. Itt egy idő után feltűnt, hogy az akkori televíziós szakemberek többségének fogalma sem volt arról, hogy a reklámügynökségek miért pont egyik vagy másik műsort támogatják. Mármint anyagilag. Így hát elkezdtem megtanulni, hogy a médiatervezők mi alapján döntenek egy-egy műsor mellett.

Ennek az lett a vége, hogy 1997-ben, a Magyar Televízióban létrejött egy hetente jelentkező műsor, amelynek én voltam az egyik ötletadója és producere. Ezt a műsort kizárólag szponzorok pénzéből gyártottunk, az MTV nem fizetett érte semmit. Így lettem producer, ha egyáltalán szabad ezt a szót használni, itt Magyarországon.

De a fotózással ekkor sem hagytam fel, csupán annyi változott, hogy ma már nem ebből élek. Rendezőnek nem tartom magam, dacára annak, hogy a Tabán moziban most látható, Hankiss Elemérről készült portréfilm esetében szerkesztő-rendező vagyok, de azért ez más kategória.

- Vonzza netán a mozi is, vagy marad a televíziónál?

A mozi ugyanolyan izgalmas, mint a televíziózás. De még sohasem próbáltam, és nem tudom, hogy kell-e nekem ezzel foglalkozni. Egyelőre bőven elég, amit most csinálok.

- Angkor, Kambodzsa, Vietnam, India. Mind szerepeltek már fotótémái között. Lehet még új megvilágításban megmutatni a Távol-Keletet?

Én nem értek egyet azzal, hogy amit már ötezerszer lefotóztak, azt nem lehet más megközelítésben újra bemutatni. Maradjunk a belsőépítészetnél: széket már az időszámítás előtti 2500-ban is használt az ember. Vagyis jó 4500 éve ismerjük a széket, mint formát. Mégis újabb és újabb változatokat ötlenek ki a tervezők, miközben a szék alapvető struktúrája (4 láb, meg egy ülőlap) változatlan maradt. A moziban is több mint száz éve készítenek filmeket arról, hogy egy nő együtt él egy férfival, miközben a férfi megcsalja őt.

Vagy fordítva, a nő csalja meg férfit. Az alap mindig ugyanaz, de az elmesélés mikéntje folyamatosan változik. Én azt gondolom, hogy ez így van a fotózásban is. Ugyanazokat a témákat meg lehet mutatni másképpen is. Ha nem így lenne, akkor az Angkorról szóló sorozatom a tavalyi International Photography Awards-on, Los Angelesben, nem kapott volna semmilyen elismerést. (Ez volt a reklám helye, de a reklám után visszajövök.)

Ma már nehéz olyan helyet találni a világban, ahol nem jártak még sohasem emberek, nyakukban egy fényképezőgéppel. Szerintem a feladat az, hogy az ismertnek hitt helyeket mutassuk meg úgy, ahogy előttünk még senki sem tette. A fotós a világot tükrözi vissza, és ami az „én tükrömben” látható, azt lehet, hogy más eddig még nem vette észre. Vagy ha észrevette, akkor nem úgy mutatta meg, mint ahogyan azt én teszem.

- Oldalunk elsősorban a digitális fotósoknak szól. Mennyire érzi magához közel ezt a technológiát? Netán digitális gépet (is) használ?

Sokáig ellenérzéseim voltak a digitális fotózással szemben. Ma már ez nincs meg bennem, és magam is használtam digitális gépet. Ennek ellenére, az úgymond komoly, vagy szívemnek kedves munkáknál analóg gépet használok.

Legfőképpen azért, mert úgy tapasztaltam, hogy az általam kedvelt, ellenfényben történő fotózásnál, az innen-onnan beverődő fényt nehezen tolerálják a digitális gépek.

Legfőképpen azért, mert úgy tapasztaltam, hogy az általam kedvelt, ellenfényben történő fotózásnál, az innen-onnan beverődő fényt nehezen tolerálják a digitális gépek.

- Ön szerint mi a digitális fotózás/technológia előnye jelen pillanatban?

Nem tudom, hogy kompetens vagyok-e ebben a kérdésben, mert nem mindennap használok digitális gépet. Amit előnynek tartok, az a gépek relatív könnyű kezelhetősége, ami bizonyos helyzetekben, pl. a riportfotózásnál jól jöhet. És hát persze elvitathatatlan a digitális gépek előnye a sajtó- és reklámfotóban.

Ez utóbbiban már nem is nagyon kap munkát az ember, ha nem digitális hátfallal dolgozik. A reklámfotók megrendelői azonnal szeretnék látni a képet, mert az esetlegesen rossz beállításon csak addig lehet módosítani, amíg a modell is ott van.

Ezt pedig az analóg technikák esetében nem tehetnék meg. Ott meg kell várni amíg elkészül a kép, szóval körülményesebb a dolog.

- Mi a véleménye a különféle digitális (szoftveres) képmódosító eszközökről? Esetleg használja ezeket saját képeinél?

Tudom, hogy sok fotós számára a photoshop használata szentségtörés, de én kedvelem. Talán azért, mert amikor különböző reklámügynökségekben dolgoztam, akkor megtapasztaltam ezeknek a programoknak az előnyeit.

Gyakran megesett, hogy a képek kifejezetten jobbak lettek egy-egy beavatkozás által. De azt is megtapasztaltam, hogy a photoshop nem varázseszköz, vagyis a rosszul komponált, semmitmondó fotó nem lesz jobb általa. Ezt sajnos sokan elfelejtik.

A kedvencem egy középformátumú analóg gép, a Pentax 645 II típusa. Ehhez vannak különböző objektíveim, szűrőim. Nagyon szeretem ezt a gépet, csak sajnos elég nehézkes vele utazni. A mai világban nem szívesen engedik fel az embert egy hatalmas fémkofferrel a repülőgépre. Ennek ellenére, én rendületlenül hurcolom magammal mindenfelé.

- Hol találkozhatnak az olvasók a képeivel, az interneten kívül?

Nem mondhatnám, hogy a sűrűn kiállító fotósok közé tartozom. Ennek legfőbb oka az időhiány. A kiállításaimat mindig én magam szerveztem, sok-sok segítő kéz részvételével. De a számtalan segítség ellenére is rengeteg idő ment el a kiállítások menedzselésével. Magyarországon nincsenek művészeti menedzserek, így én magam foglalkoztam olyan dolgokkal, amik nem biztos, hogy az én kompetenciámba tartoztak volna. Például, hogy milyenek legyenek a meghívók, mi legyen az óriásplakáton, stb. Erre a munkára külön szakemberek léteznek azokban az országokban, ahol a művészetet (és ebbe beleértem a fotográfiát is) jobban megbecsülik. Nálunk ez még nincs így, de talán majd mi is eljutunk ide egyszer. Egyébként, ha valaki kíváncsi a munkáimra, akkor a www.csortos.hu website-on megnézheti őket. A Tóth Krisztinával közösen készített könyvünket, aminek „Fény, viszony” a címe, a Libri és az Írók Boltja még árusítja.

Budapest, 2006. március

Szavakkal fényképezni, fényképekből költészetet létrehozni – erre törekedik minden író és fotográfus. A vizuális impressziók teljességét persze lehetetlen a nyelv végtelennek tűnő készletével kifejezni, ugyanakkor a kép és a szöveg egymásra utaltsága – ha két olyan tehetséges művész találkozik, mint Tóth Krisztina költőnő és Csortos Szabó Sándor fényképész – szokatlan jelentésrétegeit hozza a felszínre egymás műalkotásainak. A Fény, viszony című könyvecskében mindez megtörténik, Tóth Krisztina szövegeiben úgy köszönnek vissza Csortos Szabó Sándor melankolikus, gondolatgazdag képei, hogy nemcsak fülszövegként értelmezhetők, de a metaforikus prózaversekből kibomlik egy külön kis történet, egy láthatatlan kontextus a fotográfiák között. "Hogy ez a ferigyerek néha milyen hülyetud lenni – pedig egész jól hegedül" – ezzel a különös mondattal kezdődik és végződik a könyvecske, amely látszólag fanyar, ironikus, de csak a többi prózaverssel együtt kapja meg finomabb jelentésárnyalatait.
  A fény és árnyék kontrasztjával játszó fényképek között nehéz olyan kapcsolódási pontokat találni, melyekre fel lehetne fűzni egy történetet. Marad tehát csak a laza asszociáció, melyet Tóth egy magányos nő töprengéseiből és emlékeinek láncolatából rak össze. „(…) az ember bármire néz, egy idő után csak azt látja, amit maga mögött hagyott”, „Földalatti hajó. Sok-sok gálya, amin halottak eveznek.” – két gyönyörű mondat, két különböző szövegből. Ilyenkor azt érzem, a kép csak illusztráció, ezért a mondatért született a könyv. Máskor meg pont fordítva, a New York-i tűzlépcsőről készült kép a szövegnél erősebb. A magányos gondolatoktól, valószínűleg a szögesdrótokról készült fényképek hatására előbukkan a történelem is. Épp csak egy villanásnyira, mégis érezhetővé válik a huszadik század minden nyomasztó emléke, ahogy egy új lakó költözik a házba, egy bizonyos Tölgyerdő (németül: Buchenwald) Ágnes. Ettől pedig még baljósabbá válnak ezek a szavak: „Sűrű árnyékok ömlenek végig az úttest zaccán.” Mintha halottjárást látnánk a napsütötte utcán. És ott vannak a magány zajai, a szomszédok motoszkálása, a tétlen töprengések, szemlélődés. Szinte látjuk magunk előtt, ahogy kinéz a szöveg énje az ablak függönye mögül, figyeli a fák árnyékainak, a falak repedéseinek átalakulását, az induló és érkező autók ritmusát. A képeken mindez megtörténik: az ellenfénytől sötét alakok, árnyékok hatására elbizonytalanodunk, vajon este van vagy nappal, hajnalodik, vagy épp most megy le nap. Furcsa ellenpont: a szövegekben haláltáborok árnyképe dereng fel, míg a képeken a fény az isten és az ember közötti, élő kapcsolatra utal.
  Ilyen szelíden birkózik egymással Tóth és Csortos, lapról lapra, amitől még azt is megbocsátjuk nekik, hogy ilyen kis vékonyka lett ez a kötet.